Amikor megszólaltak a szirénák 

Történeteim a II. világháborúból

Már többször el akartam kezdeni, de nem ment. Most ismét megpróbálom. A borzalom évei voltak, és egy gyerek számára- mert én akkor 9 éves voltam - szinte felfoghatatlan. Értehetetlen, hogy miért kezdenek el a jó apukák háborúzni? Miért nem gondolnak legalább a saját gyermekeikre? Ilyen gondolatok forogtak az akkor még tudatlan kis fejemben, és féltem, nagyon féltem. Különösen a repülőgépektől, a bombáiktól, a gépfegyvereiktől. Mikor megszólaltak a szirénák, már rettegtem. Bújtunk a föld alá, bunkerekbe, pincékbe. Az első Budapestet ért szőnyegbombázás után azonban már tudtam, hogy a bombák elől szinte lehetetlen elbújni.  

A bombázás alatt meghalt egyik osztálytársam édesanyja, valahol a munkahelyén. A közelünkben egy kocsma borospincéjét találták telibe, a benne meghúzódó családot és a szomszéd hentes üzlet odamenekült tulajdonosát. Ha nem megy le a pincébe, talán életbe marad, mivel az üzletnek csak a tetőcserepei hulltak le. De ki tudja ezt előre? Ezeknek a híreknek a hallatán annyira rettegtem, hogy hisztériás rohamokat kaptam a repülőktől. Ezért a szüleim úgy határoztak, hogy a vidéken élő apai szülőházba, nagymamához menekül a család. Édesanyámmal mentünk mi gyerekek, két fiú testvérem és én. Apámat felmentették a katonai szolgálat alól, mint kézbesítőnek, itthon volt feladata, így ő nem jöhetett velünk.

Menekültünk, de nem a legszerencsésebb helyre, mivel a nagyanyám faluja jelentős katonai és ipari objektumokkal rendelkező két nagyváros, Sárbogárd és Székesfehérvár között terült el. Naná hogy azokat is bombázták a falunk felett átszálló gépek! Később - amikor pedig a szovjetek elérték a megyét - a mi falunk háromszor cserélt gazdát. De előbb szembe kellett néznünk az ellenséggel!

Tél volt, amikor hallottuk a rémisztő hírt, hogy "jönnek az oroszok". Egy este a tisztaszoba ablakának függönye mögül leselkedtek a felnőttek, és valamennyire én is. Fehér köpenyes alakok, nyakukban gépfegyverrel jöttek az országúton. De jöttek ám tankok is, csak úgy remegett a kis vertfalú házunk. Velünk szemben egy nagyobb porta volt, nagy udvarral, kerttel, a tankok oda álltak be. Láttuk, ahogy a szomszéd, agglegény János boldogan ugrándozik körülöttük. Később tudtuk meg, hogy el is vették rögtön tőle a karóráját, pedig nagy örömmel üdvözölte a felszabadítókat.
Egy este aztán hozzánk is betoppant három olajtól fekete, nagy darab, tanksapkás katona. Egyik különösen erős alkatú, kissé pocakos alak volt. Bizony jól le kellett hajolniuk, hogy be ne verjék a fejüket az ajtófélfába.

Mi éppen vacsoráztunk. Az asztalon pecsenyés tálon sült sonka illatozott, ez csalhatta ide a váratlan jövevényeket. Amint beléptek, körülnéztek, és a legkövérebb megszólat: - Á, burzsuj! Érezni lehetett a hangsúlyból, hogy valamit helytelenít, mert nagyon ingatta a fejét. Aztán lassan amint körbemutogatott, rájöttünk, hogy ez gazdagnak talál minket. Aztán levéve a félelmetes tanksapkájukat, le is telepedtek az asztalhoz. Anyám nem bánta, sőt tányért is tett eléjük. Hanem amikor az egyik az olajos kezével a tálba akart nyúlni, egy villa hátával kicsit ráütött a kézfejére. A katona mérgesen felpattant a helyéről, de még mielőtt szóhoz jutott volna, anyám a villával beleszúrt a sonkába, és a tányérjukba tette. Mellé a kenyeret. Közben még magyarul meg is magyarázta, hogy így kell enni, nem a mocskos kezükkel. Nahát, rémüldöztem, anyámat rögtön lelövik. Szerencsére e helyett a katona boldog vigyorral a száján, visszaült a helyére és elkezdett enni a többiekkel együtt. Kicsit megnyugodva abban, hogy itt nem lesz vérfürdő, elkezdtem én is enni, bár nehezen ment le a falat. Eszegettem, de a lehajtott fejem alól azt a katonát lestem, aki burzsujnak mondott minket.

Ezen kicsit háborogtam, mert a nádfedeles ház, földes aljú, búbos kemencés szobájában én a gazdagságnak még csak a jelét se láttam. Jártam én már gazdag házakban, azokhoz képest mi szegények voltunk. Ráadásul éppen ő a kövér, pont úgy, mint a gazdagok. Gondoltam, hogy ezt meg kéne neki valahogy magyarázni. Egyszer aztán felpattantam a helyemről, karomat a jól kidüllesztett hasam elé tartva, mutattam a katonára, mondogatva, hogy : - Burzsuj, burzsuj! Még magyarul is pontosítva: - Te vagy a burzsuj!
Erre aztán felengedett a feszült hangulat, és mind a három katona elkezdett hahotázni. Nem mondom, jó figura lehettem! De ettől kezdve annak a katonának "Burzsuj" lett a keresztneve.
Mikor aztán ilyen jól beolvastam, visszaültem a helyemre és "csevegtem" velük tovább. Kínálni kezdtem őket a savanyított paprikából, mert feltűnt, hogy abból nem vettek.
- Nyet, nyet - tiltakoztak, mutatva, hogy erős. Én meg csak állítottam, hogy nem erős és addig nem is hagytam őket békén, amíg Burzsuj meg nem kóstolta. De bizony alig harapott bele, máris lihegve felugrott:
- Jaj, paprika, budapest, paprika, budapest!
Azt se tudta, mit csináljon, víz után kapott, anyám kenyeret adott neki, mire végre lecsendesedett. Engem mosolyogva megfenyegetett: - Gyevocska, gyevocska!

Nahát így kezdődött az én ismerkedésem az orosz katonákkal. Burzsujjal és társaival aztán jó barátságban lettünk. Bár az agglegény Jánosnál volt a szálláshelyük, mégis gyakran benéztek hozzánk. Burzsujjal továbbra is élcelődtem, mindig kitaláltam valamit, hogy megnevettessem. Hiába, a gyerek háborúban is talál magának játszótársat.