Senki-földjén

 Elmúlt a gyerekkor, senki földjén a lélek

Kiröppentem a fészekből

A gyerekkor hamar elmúlik, a vidámságba keserűség is csöppen. Olyan jó volt együtt a családdal. Apu, anyu és a négy gyerek. Azt hittük ez mindig így marad, de szakadozni kezdett ez a lánc. Férjhez mentem, boldog voltam... anyám sírt. Nem is értettem miért, hisz alig néhány utca választott el minket. Aztán rájöttem, hogy nem a földrajzi távolsággal van baj, hanem az érzelmivel. Akárhogy igyekszünk, valami mégis elmúlik, megváltozik. Eleinte minden nap felszaladtam. A munkából jövet egy megállóval előbb leszálltam a villamosról. Anyám igen örült, és a megszokott környezetnek én is. A konyhát betöltötte a hazai étek jó illata, és anyám már rakta is a tányéromra. Ettem, de csak keveset, mert tudtam, hogy anyósom főztje otthon is vár. Nagyon rossz néven vette, ha csak egy falat is a tányéromon maradt.
Így ment ez a házasságom utáni első években. Nagyon hiányzott a szülői ház, a meghittség és a szeretet, amit gyerekkorban tőlük, a szüleinktől kaptunk. Anyánk erős kézzel igyekezett minket kordában tartani, amit elsősorban az öcséim éreztek, mert szerinte én jó gyerek voltam. Azért a történetei - amit a látogatásaim során elmesélt - ennek gyakran ellentmondtak.
Ez a "jó gyerek" már úgy 4-5 éves korában követett el haszontalanságokat. A bezártságot még télen se szerette. Csak kint a szabad levegőn érezte jól magát. Apró, kékre fázott kezecskéivel kapaszkodott a folyosó vaskorlátaiba, amit aztán anyámnak erőnek erejével kellett lefejtenie, ha mégis be szerette volna vinni csemetéjét a hideg miatt. Egyszer ennél rosszabb is történt, feltehetően kora tavasszal. A szobát már nem fűtöttük napközben, az élet a konyhában zajlott. Anyám megfürösztött a teknőben, nem ám a fürdőszobában, mert az nem volt, a hajamat is megmosta, majd jóval később, amikor a nap már melegen tűzött, kiengedett a folyosóra. Amíg bent tette-vette a dolgát, én is találtam magamnak egy csendes elfoglaltságot. Ez az! Amikor a gyerek csendben van, akkor kell odafigyelni rá. Anyám is kinézett, és mint Lót asszony, ő is majdnem sóbálvánnyá vált. Szeretett Magduskája, a "jó gyerek", a szomszéd ajtaja elé kirakott hamus edényében "homokozva", szórta magára a kályhából kiszedett, hideg szénhamut. Anyám megkérte a szomszéd asszonyt, hogy vigye le a hamut, mert kislánya homokozónak nézte, majd ismét megfürdetett, tetőtől talpig. Mikor megszáradtam, addig nyűgösködtem, amíg újra ki nem engedett. Mivel a "gyerekszerető" szomszédasszony nem tüntette el a hamut, én megint rátalálva, boldogan "homokoztam" benne tovább. Mikor anyám ezt is felfedezte, nagy mérgesen felkapta a hamus edényt, és ledobta az emeletről. Engem szerencsére nem dobott utána, hanem újra tetőtől-talpig megfürdetett. Mikor megszáradtam, már nem a folyosóra, hanem a szobába zavart letérdelni a sarokba. Szóval büntetés hatálya alatt álltam. Állítólag egy ideig sírtam, de amikor huzamosabb ideig csendben maradtam, megint csak benézett, és állítólag majdnem minden haja szála égnek állt. Magduskája ugyanis a sarokban térdepelve, apró ujjacskáival addig játszott a felette lévő hideg kályhacsővel, amíg az darabokra szét nem esett. Így aztán már nem csak én, hanem a padló tekintélyes része is csupa korom lett. Most aztán már - rajtam kívül - a padlót is sikálnia kellett.
Így utólag már együtt nevettünk ezen, de én mégis kételkedve megjegyeztem, hogy azért mégse voltam én olyan jó gyerek. Dehogynem, - bizonygatta anyám - a fiúk sokkal rosszabbak voltak. Képzeld, egyszer Lajos öcséd még a cipője talpát is leszedte. Na de miért? - csodálkoztam, mire anyám tovább folytatva elmesélte, hogy valami csínytevés miatt el akarta náspángolni, de Lajos leszaladt az emeletről. Onnan aztán felkiáltva kérdezte, hogy " Ha felmegyek megver?". Gyere fel, majd megtudod,- válaszolta anyám, erre Lajos öcsém "Ha megver lefeszítem a cipőm talpát" és meg is tette. Ez nekem olyan zsarolás félének tűnt, tehát van aki ehhez már gyerekként is ért? Emlékeztem rá, hogy a fiúkat anyám el-elnáspángolta az előszobában, én meg sajnáltam és sirattam őket a konyhában. Én voltam a nagyobb és ők a kicsik, akiket mindig féltettem. Abban az időben még elfogadott nevelési eszköz volt a testi fenyítés, az iskolában és otthon is. Körmöst kaptunk az iskolában, sőt egy alkalommal az első padra fektetve, ráadásul vegyes osztályban, még a fenekemet is megpálcázta egy tanítónő. Ezt soha nem bocsájtottam meg neki, és nem is felejtettem el. Emlékszem, hogy nagyon szégyelltem magam, különösen a fiúk előtt. Azért kaptam tőle első osztályosként ezt a megalázó verést, mert az akkor tanult betűvetésből két betűt sehogy nem tudtam rendesen leírni. Az írott nagy "E" betűt hármasnak, a kis "i" betűt pedig fordítva írtam, úgy mint a balkezesek. Ezzel a veréssel nagyon megsértette az önérzetemet, ráadásul félévben kiderült rólam, hogy iskolaéretlen vagyok. Év kezdetekor a katonai sorozások miatt elfoglaltak voltak az orvosok, és a gyerekek ilyen irányú vizsgálatára csak félévben került sor.
Fiatalasszonyként a zöldségesnél találkoztam az akkor már idős, bottal járó tanítónővel, aki rám kérdezett: Ugye fiam te is hozzám jártál? Én mérgesen csak annyit mondtam, hogy "nem!" és hátat fordítva neki, ezzel befejezettnek tekintettem a beszélgetést.
Persze egy jobb módú család gyerekével ezt nem merte volna megtenni. Bizony elfogult, sőt túlságosan is elfogult volt némelyik pedagógus. Ezt bizonyítja a következő történet is.Évek múlva történt, hogy öcséimet apám elküldte a téren lévő árushoz újságért. A fiúk hamarosan sírva tértek vissza, hogy egy nagyobb lány kiverte a kezükből a pénzt, felkapta és elszaladt vele. Anyám mindig utána járt az igazságnak, most is leellenőrizte, hogy igazat mondanak-e a fiúk? Bement velük az iskolába, majd az igazgató kíséretében abba az osztályába, ahova az öcséim által ismert kislány is járt. A tanítónő igen készségesen fogadta őket, megengedve, hogy megmutassák az érintett lányt. Amikor azonban öcséim rámutattak az elkövetőre, a pedagógus felháborodva kijelentette, hogy az nem lehet, mert az nem olyan család gyereke, és az öcséim ne hazudjanak. Hanem akkor a kislány már állt, és sírva bevallotta, hogy bizony ő volt.
Igen, a szüleim egyszerű, de becsületes emberek voltak, és az ilyen megkülönböztetéseket soha nem tudtam megérteni és elfogadni. Önérzetes gyerek voltam, és felnőttnek is az maradtam. Egy szegény embernek ez és a becsület minden vagyona. Apám a "kispostás", felemelt mutatóujjával gyakran figyelmeztetett: Kislányom, első a becsület. Így gondolta, eszerint élt, és én is az ő példáját igyekszem követni mind a mai napig.
Ahogy visszanézek a gyerekkorra, egyre több emlék jut eszembe.
Szomszédjaink... nyolc gyerekkel egy gyári munkás. A családfő majdnem mindig részeg volt, főleg fizetések napján. Akkor napokig nem is jött haza. Felesége a Valéria telepen kereste, a rosszlányoknál. Ha mégis hazajött, dührohamokat kapott, és mindent kiszórt az ablakon. A gyerekek éheztek, nem volt cipőjük, ilyenkor iskolába se tudtak menni. Anyám titokban etette őket. Titokban kellett, mert az anyjuk, valami érthetetlen büszkeség miatt, megtiltotta. Egy másik, gyermektelen gyári munkás sárkánynak becézett házsártos feleségét a bakancsával nevelte. Földszinten a gyerektelen cipész szintén verte esténként a nejét, Pöttyi nénit. Az meg szaladt fel az emeletre, és ha még világosság volt nálunk, hozzánk menekült. Hiába, akkor még nem volt tévé, és ez volt az esti mulatság. Egyszer a cipészből valahol igazgató lett. A felesége igen büszke volt rá. Ami igaz, az igaz, ez már valami volt, hiszen a férje a Határ úti csárda adakozó hölgyei közül vette feleségül, aztán most hirtelen igazgatóné lett. Anyám nem örült neki, ha bementem hozzá. Már akkor 18 éven felülieknek való műsort tudott előadni, ugyanis minden második szava káromkodás volt. Egyszer - az ő keresetlen stílusában - nekem is dicsekedett. Ültem a hokedlin, a lábam is alig ért le, és hallgattam Pöttyi néni előadását. Tudod fiam mi lett az én férjem? Igazgató! Aztán én most igen előkelő emberek között forgok. De tudok ám én olyan finom modorban viselkedni, hogy egy úrinő elbújhat a valagamba! Majdnem felkacagtam, de kibírtam. Egy finom modorú igazgatóné asszonyt mégse illett kikacagni. Inkább gyorsan elköszöntem, és kint... ott már nevettem. Ilyen volt a nagy keblű, csupa szeplő Pöttyi néni, az igazgatóné asszony.
Aztán ott volt a szép és kedves Nusi néni, aki mindig meg akart tanítani a legújabb slágerre. Magduska, figyelj - mondta -, de alig kezdte el, én már folytattam. Egy idős házaspár volt még a szomszédjaink közt. Háború után ők jelenthették fel apámat a gondnokságnál, hogy egyedül él a lakásban. Lakásunkat a lányuknak akarták kiigényelni. Mi, gyerekek, anyánkkal együtt a vidéki nagyszülőknél voltunk, de ezek után haza kellett jönnünk. Az ügyintéző felkereste apámat, és távozásakor a folyosón hangosan ezt mondta: "szégyellje magát az, aki feljelent egy négy gyerekes családapát". Akkor is voltak becsületes tisztviselők és becstelen szomszédok. Ráadásul az asszony egyszer elmondta anyámnak, hogy azért imádkozik a Szűzanyához, hogy a veje ne jöjjön haza a frontról. Anyám olyasmit mondott neki, amit most nem szívesen írok le. Ahhoz a Szűzanyát ábrázoló szoborhoz járt, melyet az 50-es években a mostani Száva utcai adótorony és az Üllői út közti réten létesített kegyhelyen emeltek. Állítólag egy wekerlei asszonyt vezetett oda álmában egy csillag. Ott megállt, és az alatta megjelenő Szűzanya azt mondta neki, hogy " itt egy árvaházat kell építeni". Oda zarándokolt aztán a tömeg, köztük az említett szomszédasszonyunk is. Később az egyház kiderítette, hogy ez csalás volt. Valakik vagy valaki idővel fel is gyújtotta a kegyhelyet. A Szűzanya valamit mégis felvállalt a látomásból, mert évekkel később iskola épült ezen a helyen. Ez igazán nem nagy tévedés, az égiek figyelnek ránk.
Szóval akkor se volt probléma mentes az élet, de én mégis jó szívvel gondolok vissza hajdani szomszédjaimra. A maguk módján szerettek. Amikor férjhez mentem, néhányan kidíszítették - ha jól emlékszem orgonával,- az egész lépcsőházat, be és kijáratával együtt. Így tehát virágok között vonulhattam ki a boldog gyermekkoromból.

A szomorúság éve

Apám beteg lett, dolgozni se tudott menni. Ilyen még nem volt! Anyám bizakodott, ez csak egy kis influenza. Ezt reméltem én is. Kicsit jobban lett, de mindig lázasnak érezte magát. Ült, hóna alatt a lázmérővel. Aztán mégis bement dolgozni. Ott a 70-es postahivatal udvarán összeesett. Szerencsére, hogy ott, mert 70 ezer forint volt a táskájában... nyugdíjakat kézbesített volna. Kórházba vitték, a kézbesítő járatában lévő Baross utcai klinikára.1958 tavaszát írtuk. Én két éve férjnél, otthon három iskolás öcsém, anyám velük, mint háztartásbeli. Apámat hetekig vizsgálták, eredménytelenül. Félni kezdtem, és egy éjjel rám tört az érzés, hogy apám meg fog halni. Meg fog halni, meg fog halni... zokogtam férjem karjai között. Próbált vigasztalni, de hiába. Az éjszakát végig zokogtam, tudtam, éreztem a közeledő rémet. Naponta látogattuk, anyám naponta többször. A gyerekek az iskolába, anyám a kórházba rohant. Aztán haza ebédet főzni, majd vitte apámnak is az ebédet. Szerette volna kicsit felhizlalni a sovány, vézna kis férjét. Az orvosok tanácstalanok voltak, idegszanatóriumot javasoltak. Aztán egy nap apám boldogan újságolta, hogy egy külföldi tanulmányútról hazatért orvos meglátta őt a röntgenre várakozók között és meglepődve üdvözölte. "Postás bácsi, hát magával meg mi történt, hogy került ide?" Apám elmesélte a kálváriáját, és hogy ide a röntgenre is már másodszor küldik, de nem találnak semmit. Az orvos átfogta apám vállát: "Jöjjön postás bácsi, majd most én nézem meg."
Izgatottan vártuk az eredményt. Apám a tüdőbajtól tartott, én rosszabbtól, de hallgattam. Aztán egy délután, amikor beléptem a kórterembe, apám izgatottan fogadott. Hiányolta anyámat, aki nem ért még vissza a látogatási időre. Az orvos akar beszélni vele - mondta nyugtalanul - várja az irodában. Az orvos sietett volna haza, egy nővér kíséretében nekem kellett bemennem. Udvariasan fogadott, túl udvariasan... Mikor hellyel kínált, gyanakodtam, hogy rossz hírt fog közölni. Erre számítottam, hiszen már el is sirattam apámat, de itt az orvosi szobában valami csodába is reménykedtem. Talán mégse az, talán mégis tüdőbaj, két csecsemőkorban lévő öccse is ebben halt bele... gyenge a tüdő... örökletes... talán... talán... dobolt a fülemben. Alig hallottam, amikor az orvos mondta. "Édesapja tüdejében zöld dió nagyságú daganatot találtunk." Mit mondd ez... miről beszél... daganat... mégis? Alattam megmozdult a szék. Rosszul van? - kérdezték. Nem, dehogy, csak ez a szék... Istenem, tudnom kell... nem hagyhatom el magam. Rosszindulatú? - szakadt ki belőlem a szó... az a szó, amitől annyira rettegtem. Az orvos visszakérdezett: "volt a családban?" Nem tudom, honnan tudnám... talán az édesapja... valami ismeretlen betegségben. Nem szabadna sírnom... de sírtam... hogy apám várja az eredményt, mit mondjak neki? Ezt ne mondja meg, - tanácsolta az orvos - tüdőlenövés... ezt mondja. Ezt, ezt mondjam? Hazudjak apámnak, hisz már nem sokáig lesz közöttünk... fel kell készíteni... nem tudok neki hazudni... Istenem, hol van már az anyám? Az orvos sietett, menni készült... kitántorogtam a folyosóra. A látogatók néztek rám, a lépcsőházba menekültem. Ott sírtam tovább. Miért nekem, miért pont nekem kellett ezt most megtudnom? Nem akarok hazudni, Istenem, nem tudok hazudni! Levegő után kapkodtam, szárítgattam a szemem, próbáltam a sírást elfojtani, hisz várt apám. Várt, hogy megtudja a jó hírt, hogy nem tüdőbeteg. Ezt mondjam, ez lenne a jó hír...? Mit mondjak? Még akkor se tudtam, amikor felszáradtak a könnyeim és elindultam a kórterembe. Mennem kellett, hiába vártam, hogy majd anyám... ő erősebb nálam. Ma, éppen ma nem ért ide időben.
Apám az ágyon ülve várt. Na, mit mondott az orvos, ugye nem tüdőbaj? - kérdezte reménykedve. Na, most itt a döntő pillanat, választanom kellett az igazság és a hazugság között. Sietve nyugtattam, hogy nem, dehogy, csak egy kis tüdőlenövés. Mégis hazudtam, győztem? Nem, nem én, apám reménykedő szeme győzött.
Aztán már gyorsan peregtek az események. Apámat átszállították egy másik klinikára, ahol elkezdték a sugár terápiát. Olyan kicsi, olyan gyenge volt! Előfordult, hogy a férjem a karjaiban vitte a kezelés helyére. Éppen ott voltunk, és megengedték, hogy ő vigye.
Ekkor már tudhatta a betegségét, hisz ilyen betegségben szenvedők közé került. De nem beszélt róla, ő se és mi, a család se. Borzasztó volt nekem ez a hazugságot leplező hallgatás.
A hallgatást mégis apám törte meg, amikor ezt kérdezte: "mondd kislányom, hogyan kaptam én ezt a ronda betegséget?". A cigarettára hivatkoztam, de ő legyintett, hogy van aki nem dohányzik mégis ez a baja. Nem mondtuk ki a betegség nevét, de tudtuk, hogy miről beszélünk. A kezelések lejártak, egyre rosszabbul lett. Hazahozattuk és anyám ápolta tovább. Járt hozzá az orvos, egy professzort is kihívattunk. Csodát vártunk, de a csoda nem jött el.
Egy este már félrebeszélt, senkit nem ismert meg. Anyámat szomszédasszonynak hívta, folyton kereste a tintaceruzáját, menni készült haza a szülőfalujába... sürgette, hogy csomagoljunk. Nem bírtam tovább és ráborultam, hogy apu! Ekkor csodálatos módon kitisztult tekintettel megszólalt: Magduska.
Engem, egyedül engem ismert meg. Talán mondani is akart valamit, talán éppen azt, hogy vigyázzak azokra, akiket most itt hagy. Talán rám bízta őket. Ezt éreztem, és ezt érzem ma is.
Drága Édesapám, vigyáztam rájuk, de a halállal én se tudtam szembeszállni. Elment anyánk és elment Lajos öcsém is. Tudom, hogy együtt vagytok már azon a csillagos réten, Isten mezején.