Imádkozz gyermekem

Eljött az Úr,
imádkozz gyermekem,
szívedben mindig ott legyen.
Vezessen utadon
egy egész életen,
eljött az Úr,
imádkozz gyermekem.

Veled az Úr,
nem félhetsz semmitől,
ha az élet mégis gyötör.
Kegyelme megsegít,
hited erős legyen.
Veled az Úr,
imádkozz gyermekem.

Veled az Úr,
imádkozz gyermekem,
szíved hozzá igaz legyen.
Utadon bízva menj,
áldjad Őt szüntelen.
Velünk az Úr,
imádkozz gyermekem.

Megzenésítette: Magda Dávid orgonaművész

Itt láthatod, hallhatod

Tavasz betegágyakkal

Betegágyak közt suhan a tavasz,
csendesen lépve simogat,
virág is nyílik,
a rügy is fakad,
és mégis minden más,
semmi sem ugyanaz.
Légy hívő, vagy gyarló, bűnös lélek,
a tavaszt most másképpen érzed.
Zárt ablakok, és
könnyező szemek,
haldoklók sóhaját
hozzák a bús szelek.
Imádságok szállnak a tavaszi égre,
hogy e roppant kórnak legyen már vége.
Nyíljon a virág,
szóljon a zsoltári ének,
és süssenek ránk újra
az isteni fények.

 Ki jár kint?

Ki jár kint a télben, hideg éjszakában?
Kinek van most dolga a havas világban?
Alszik a Föld népe, még a szél is hallgat,
óriás csizmában a Mikulás ballag.
Egyszer minden évben ablak és szív tárva,
és az ébredőket bő ajándék várja.

 A tévelygő bárány

Az igari réten
eltévedt egy bárány,
lement a nap,
béget szegény
a sötétben árván.

Megágyaz az este,
terül széna, szalma,
a kis bárány
hamarosan
elszendereg rajta.

Alszik a kis bárány,
ringatja az este,
valamennyi
fénylő csillag
őrző szeme leste.

Ragyog a nap reggel,
letekint a rétre,
kezd a bárány
bégetésbe,
fut a pásztor érte.

Mert hisz a jó pásztor
nem hagyja elveszni,
valamennyi
tévelygőjét
siet megkeresni.

Budapest, 2021. május

 Wekerlei dal

Nincs időnk a pihenésre, szaladnak az évek,
a városban nincs nyugalom, rohanás az élet.
Ha meguntad egyszer majd a zajos nagyvilágot,
Wekerlén a boldogságot biztos megtalálod.

Látogass el Wekerlére egyszer, jó barátom!
Érkezésed a spalettás házunk előtt várom.
Kiülünk az árnyas kertbe víg beszélgetésre,
megiszunk egy jó hideg sört jöttöd örömére.

Gyerekfővel elvágyódtam, el is mentem innen,
de a szívem visszahozott előbb mint azt hittem,
jegenyefasoros utcák, spalettás kis házak,
bárhol jártam éreztem, hogy engem visszavárnak.

Látogass el Wekerlére Te is egy tavasszal,
a virágos csendes telep tudom itt marasztal.
Ha úgy érzed körülötted összeomlott minden,
gyere ide Wekerlére, megsegít az Isten.

https://youtu.be/Wl3_yYtnxf4

https://youtu.be/xzkeB8gIHWk

Magyarok vagyunk

Mint patakok sokasága,
futunk szerte a világban,
futunk völgyben és hegyen,
utunk százfelé megyen.
Folyók leszünk és tengerek,
magukhoz ölelnek nemzetek,
s bár mindenhol otthon vagyunk,
mindig visszatérni akarunk.
Hangunkat hallja a világ,
Amerika, Moszkva és Irán.
utatják, kik lehetnek azok
a mindig nyughatatlan magyarok?
"Magyarszki "- mondta az orosz,
ungáris - mondta a német,
kik ránk már oly sok csapást mértek,
mégis folyvást reánk figyelnek.
Bátrabb lehetnél, Nemzetem,
ne alkudozz egy szeletke kenyeren.
Míg másnak jut egy egész kenyér,
te mindig csak ilyen szerény legyél?
Nem kard kell, tudásod legyen,
és bátorságod, mely felvisz a hegyen.

Mint patakok sokasága, fussunk,
fussunk csak szerte a világba,
de bármerre is vigyen az utunk,
ne feledjük el sohasem,
- hogy magyarok vagyunk!

https://youtu.be/snjnDaKAat0

https://youtu.be/hJMOsSrmbTA

 Édes hazám

Édes hazám, drága hazám,
földönfutó lett a nép,
nincs ruhája, nincs kenyere,
feje felett nincs fedél.

Szétszóródunk, mint a pelyva,
vén Európa, halld jajunk,
idegenek jönnek, mennek,
átjáró ház otthonunk.

Pénz lett az úr a szívekben,
kifosztották a hazát,
és azok, kik ebből élnek,
nem hallják a panaszát.

Vagy tán' hallják, de nem értik,
mért zúg megint a magyar,
szabadságot kaptak tőlünk,
ennél többet mért akar?

Szenvedések árán szerzett
szabadságunk nem adjuk,
megőrizzük, és majd egyszer
fiainknak átadjuk.

Mennyi bűn

Ó, mennyi bűn és mennyi ármány,
szakad a szív míg néz csak árván,
és a kövek között tétova
ódákat suttog a szél szava.

Míg harcot vív velünk a sátán,
keresztet visz a Föld a hátán,
és nem lesz nekünk bűnbocsánat,
ha veszni hagyjuk a hazánkat.

Mondd, hogy szeretsz

Budapest, 2008.

Nyisd ki az ajtót!

Ha jönnél felém...

Ha jönnél felém mint enyhe szellő,
és simogatnád az arcomat,
megérteném, te félve jövő,
a benned dúló harcokat.

S ha jönnél felém mogorva széllel,
és cibálnád bőszen hajamat,
rád nevetnék én mit sem sejtőn, 
feléd nyújtva az ajkamat.

És jöhetnél felém vad viharral,
mint őrjöngő, jeges fergeteg,
két kezed szelíden lefognám,
eléd borulva reszketeg.

Mert nincs oly álca, mi elválaszthat
egymástól szerető szíveket, 
mit belül hordunk, az számít csak, 
nem rejtheti el fergeteg.

Budapest, 2007.

Dévénynél

Én nem tudom mi fáj, de úgy sajog
a gondolattól a szívem, hogy itt vagyok.
Itt állok egy rom tetején,
s míg lent kanyarog a Duna,
könnyeim hullnak alá, - patakokban.
Én nem tudom, mi fáj, de egyre azt érzem,
hogy hazám romjain állok itt, e büszke bércen.
Hogy a föld alól millió kéz nyúlik az égre fel:
Óh, igazságot, igazságot érjetek el!
Igazságot!
Ezt kérik ma már milliók,
de nem válaszolnak rá a bitorlók.
Mert hogy a földdel együtt minden oda lett,
amit századok alatt épített egy nemzet,
kit érdekel? Hisz oly kicsik vagyunk,
csak hajladozunk a szélben
hol ide, hol oda dőlve,
igazságot, megértést remélve.
E közben gyakran egymásnak esünk,
és küzdelmünkben semmire se megyünk.
Igazságot!
De hol van az igazság? Nekünk ez, másnak amaz fáj.
Kergetünk egy álmot, de nem érjük el soha,
mit aláírt egyszer a sok ostoba,
dogma lett. Csak a szívünk vérezik érte,
magyarnak ott már nem terem kenyere.
Bűnbak lett egykor ez a kicsiny ország,
idegen nemzetek behabzsolták.
Ajándékká vált országunk leggazdagabb része,
de nem önként adtuk azt idegen kézbe.
Visszacsatolni nem fogják, nem, soha,
ott már más népeknek van az otthona.
Milliók életét feldúlni nem lehet,
maradjon csendes az emlékezet.
Csak legbelül fájjon, legbelül égjen,
de újra ezért fegyver ne legyen a kézben,
ne hulljon több vér, ne sírjon több szem,
ha igazság nem is, békesség legyen.

Nyugodjatok hősök, nyugodj meg, Nemzetem!

 Egy téli reggel

Harangok zúgtak, míg mentem a téren át,
a pillanat ott suhant velem,
a könyörtelen múltnak megadva magát,
léptem alatt megbújt csendesen.

Vajon hány lépésből áll még az életem?
A harangszót meddig hallhatom?
Galambok riadtan rebbentek felettem,
hópelyhek ringtak a bokrokon.

Kíváncsi jégcsapok fürkészték a tájat,
össze-összeütődve halkan,
s míg átölelt valami jéghideg bánat,
mosolyra nyílt mégis az ajkam.

Mert hallom a harangot, itt vagyok még,
mert szép ez az élet, és szép ez a tél.

Budapest, 2017.

Haldoklik a Föld.

Haldoklik már a Föld,
a szíve is beteg,
nagyokat döng a föld alatt,
és néha megreped.

Ha szíve végleg megszakad,
ember mi lesz veled?
Sutba dobhatod álmodat,
és rabolt pénzedet.

Felettünk van az ég,
és alattunk a pokol?
Mi cérnaszálon függünk
a létben valahol!

De a cérna egyszer elszakad,
mert betelik minden pohár,
és szétszóródik az űrben
az ember, az ostoba kufár.

Budapest, 2007.

Elidegenedsz

Tudod, hogy hiába nem vársz,
eljő a tavasz, és meg se kérdi,
miért és mikor. Nem kell félni,
mert a tél s a nyár is eljő,
és friss vizű patakokkal sző
színes álmodást az ősz.
De apad vize a szemeknek,
könnyünk nem lesz már bő.
Mert szárazság jő majd a földre,
mint egykor jött a vízözön,
akkor hiába várod, hogy szívedre
friss tavasznak fuvallata jön.
Nem lesznek már angyalok, égi harsonák,
csak zakatoló gépek, füst, magány,
fáradtan dübörgő szívek és halál.

Budapest, 1977.

Gyújtsatok tüzet!

Lobogjanak a tüzek az éjszakában,
világítsák meg az utat,
melyet a sok földi vándor
évszázadok óta kutat.
Míg van a szívünkben láng,
ne hulljon ránk a sötétség,
rázzuk le magunkról undorodva
a gonosz ránk vetett bilincsét.
Legyünk az utolsó tűzgyújtók,
sok apró tűz kell hogy égjen,
rávetve minden ármányt,
fohászunk az égig érjen.
Hogy megmaradjon nekünk a Föld,
a jó Pásztor adta adomány,
gyújtsatok tüzet az éjszakában,
és szálljon égig a fohász.

Rád gondolok

Mikor rád gondolok,
a szívem megremeg,
és hozzád száll csendesen
a jegenyék felett.
Mikor rád gondolok,
dalol a sok madár,
és nem tudlak feledni,
− soha már.

 Az első hó köszöntése

Leesett az első hó,
és fehér lett tőle a táj,
az emberek kiállnak fehéredni,
te is közéjük állj.
Fehéredjünk most emberek,
egyszer egy évben legalább,
a tisztaság fennkölt érzése
szíveinket ma ujjongva járja át.

Budapest, 2021. január 14.

 Beszélgetés egy kismadárral

Fenyők közül a hegy nevet,
fenn az égen kismadár integet,
csőrében egy napsugárral,
ide száll, oda száll,
bókol a szél, meg-megáll,
dalolja a kis madár,
hogy szép a nyár és szép az élet,
én senkivel nem cserélek.

Hogyha elmúlik a nyár,
zord lesz a tél, kismadár.
Akkor bizony messze szállunk,
repít minket szél barátunk,
de ha hív a napsugár,
visszaszáll a sok madár.
Itt születtünk, itt a fészkünk,
hazát soha nem cserélünk.

Bükkszentkereszt, 2018. június 21.

 Áprilisi szél

Felhőt kerget az áprilisi szél,
bolondos nótáját egyre fújja,
hárfát penget a levelek között,
kalapot emel, s eltűnik újra.

Szoknyád alá bújik és kikacag,
aztán felszalad vígan a fákra,
s mire kezed ijedten odakap,
már a magasból fütyül a tájra.

Pajkos kedvétől kivirul a lég,
a felhők mögül ráköszönt a nap,
és dalolni kezdenek csendesen,
a megkopottan álló házfalak.

Budapest, 2018.

Fecskemadár, visszavárunk!

Elszálltak a fecskék,
üres minden fészek,
fecskemadár
visszavárunk,
ha vége a télnek.
Elbúcsúzunk ősszel,
de tavasszal várunk,
ha megjöttök,
kis madarak,
ünnep lesz az nálunk.

Évszakok

A Tavasz még kacagva, vidáman jő,
fürge lábán táncolva bár, de elfut az idő.
A Nyár is kacéran, forrón rád nevet,
s kaméleonként váltogatva színét,
ígéretéből mindent elfeled.
Majd kóbor útján fázósan elindul az Ősz,
s hozza már, hozza,
fehér vászonba fogva, a Télidőt.

Budapest, 1989.

 Eljött az ősz

Nézd, kedvesem, eljött az ősz,
a fákon már szélvihar táncol,
és udvarunkban a sok dió
csörögve hull a fáról.
Háztetőnkről galamb figyel,
és amint a dió megreped,
csendesen suhanva felkapja,
s viszi a dióbelet.
Az utcákon sietve járnak,
bár az őszi nap tüze heves,
októberben nehéz elhinni,
hogy ily nagy meleg lehet.
Esőt várunk, de hiába,
száraz a kertünk és a liget,
kókadtan lógnak az ágakról
a fonnyadt falevelek.
Felettünk ragyog az égbolt,
talán a nyárról mesél nekünk,
de utat tör magának az ősz,
hiába reménykedünk.
Nézd, kedvesem, eljött az ősz,
talpunk alatt az idő pereg,
fagyot hoz felénk az őszi szél,
de nem győzhet szíveink felett.

Budapest, 2014. 

Tél dala

Tél dala száguld
fenn a hegyekben,
halkul a dallam
benn a szívekben.

Szarvas a párját
vágyódva hívja,
érte a harcot
elszántan vívja.

Hallgat az erdő
víg kacagása,
ősszel a szívünk
jaj milyen árva.

 Beszéltek a fák

Két fát láttam az őszben,
amint egymáshoz hajolva,
összeütődve,
hulltak róluk a levelek.
Két öreg, göcsörtös fa,
kit érdekelne mást?
Csak én álltam előttük,
csendben nézve az elmúlást.
Hallottam panaszukat,
amint suhogva szállt a sok levél:
"Szerettelek, de nem lehettem soha a tiéd.
Mert kárhozatra ítéltek minket,
hogy álljunk magunkban, egyedül..."
Hallgattam panaszos szavukat,
és a szél felettünk hegedült.

 Az ember és a hangya

( Párhuzam)

Nyírfaerdő, gyöngypatak,
elbújok ott néhanap,
fű között a sok bogár
össze-vissza szaladgál.
Hangyanépség, semmi kétség,
szorgalmas kis rovarok,
el-elnézem őket csendben,
közben erre gondolok:

Ha az ember ilyen lenne,
de sok szépet megtehetne!
Hogy lehet, hogy a hangyának
az embernél több az esze?

Csak hallgasd

Hallgasd az éj zenéjét, hallgasd az éneket,
a tücsköt, amint zenélve, fájón kéreget.
Nem pénzt akar ő, nem is aranyat,
szeretetet koldul a csillagok alatt.
És zenél, zenél, zeng tőle már a határ,
míg csőrébe nem kapja egy fekete, zord madár.

( költőkről, zenészekről)

 Az életről

Mondják, hogy az élet csupa nyűg,
mint nehéz teher ül válladon,
hogy néha jut csak egy-egy morzsa
az asztalodra, ha vállalod,
hogy megdicsérsz minden rossz gúnyát,
és átgázolsz embertársadon.

Mondják, csak szeretni jó, de óh!
A szomszédnál szebb virág virít.
Mit ér az élet, a bús világ,
ha másnak juttatja kincseit?
Az élet ezért lesz nyűg, teher,
mert kapzsi vagy, ember, - és irigy!

Budapest, 2018.

Hogyha lennék...

Hogyha lennék fűzfa lombja,
fűzfa karom elringatna,
és ha lennék kis madárka,
minden dalom hozzád szállna.

És ha lennék búvó patak,
eloltanám a szomjadat.
Vagy ha kósza szellő lennék,
arcod körül lengedeznék.

Lennék lábnyom út porában,
csillagfény az éjszakában,
rossz kedvednek múló perce,
napsugár, mely melengetne,

lennék kéz, mely megkeresne,
téged hozzám elvezetne.
Hogyha lennék...de nem lehet,
ember vagyok, aki szeret.

Talán bűnös, talán igaz,
csöppnyi sóhaj, csöppnyi vigasz.

Budapest, 2009.

Mi lesz velünk?

Mi lesz velünk, ha eljön a telünk,
ha kialszik az utolsó fáklya,
szerelmes szívünk lobogó lángja?
Mi lesz velünk a jégpáncél alatt,
ha kezem a kezedtől elszakad,
ha elsodródunk a jeges árba,
és nem találunk soha egymásra?

Mondd, mi lesz velünk?

Őszi hitvallás

Megjött az ősz kevély örömmel,
hideg csókjával szerető,
földre borult a sok szép rózsa,
karcsú szárakban nincs erő.

Bimbót fakaszt a tél virága,
az ősz sietve menekül,
várni mindig hittel, reménnyel,
ember képes rá egyedül.

Búcsú Nagyanyámtól

Hogy beteg vagy, - üzenték,
de temérdek dolgom itt fogott,
halogatva a látogatást,
vártam a mentő holnapot.

Nem halhatsz meg, - ezt hittem én,
hisz örökké él ki nagymama.
Ráncosnak láttam arcod mindig,
így ismert csak az unoka.

De jött a perc, a távirat,
hogy nagyanyám csendben itt hagyott,
s én döbbenve álltam a hírre,
tudva, mily nagyon várhatott.

Te a Halállal csatáztál,
én az Idővel vívtam egyre...
Bocsásd meg nékem, Nagyanyám,
hogy vesztettem én e küzdelembe'.

Budapest, 1977.

Nagymama ölében

Csicsíja babája,
elringatlak szépen,
aludj el, aludj el
nagymama ölében.

Csicsíja babája,
aludj apró szentem,
szél se jár, elpihent
bokrok alatt csendben.

Csicsíja babája,
alszik a tejecske,
ringatódzik lágyan
aranyos köcsögben.

Csicsíja babája,
holdvilágos éjben,
fényes takaróban
alszik a rét mélyen.

Csicsíja babája,
elaludt a szentem,
tündérekkel játszva
kacag önfeledten.

 Áhítat

Mögöttem lángoltak a távoli hegyek,
a Nap imbolyogva járt,
majd eltűnt lassan bukdácsolva,
elnyelte őt a szemhatár.
Nézném, de már nincs sehol,
feketék lettek a hegyek,
és felettem, a sötét égbolton,
kigyúlt csillagok leselkedtek.

Csak egy naplemente volt,
csak egy pillanat volt az egész,
de éreztem, hogy e roppant világűrben
egyedül állok, Isten kinyújtott kezén.

Budapest, 2021. január 20.

Egy pillangó

Egy pillangó szállt a kezemre,
hogy szomorú vagyok, észrevette.
Melyik virágról jöttél pillangó,
te szivárványszínű vigasztaló?

A virágok között jobb neked,
szállj vissza, pillangó, amíg lehet.
Szállj vissza, szállj el hamar,
mert a kezem mozdulni akar.

Ha bezárlak, ígérve szépeket,
nem tarthatom be ígéretemet.
Nekem is ígértek boldogságot,
és most mégis kifosztva állok.

Elhagyott az akit úgy szerettem,
kinek a szavára fogoly lettem,
mert börtönöm őre nagy útra kelt,
és nem mehettem véle én is el.

A pillanat hevétől édes mézem
most keserűvé változott egészen.
Szállj vissza pillangó, amíg lehet,
a virágok között jobb lesz neked.

A pacsirta

Mikor az ég körbefogja,
és gyönyörű dalát
a földre ontja,
lelked megtelik
üdvösséggel,
mert nincs rá szó,
amit akkor érzel.
Az ember csak hallgat,
és nem érti senki,
hogy tud egy kis madár,
- ily' csodát tenni.

 Házak az éjben

Sötétben kigyúlt
ablakok,
bent surranó
árnyak,
kint csillagok
látnak,
éjfélre jár,
fákon pihen
a csend,
drámák odabent,
kés, eltörött üveg,
felsír
egy kisgyerek,
élet,
halál,
bármelyik lehet,
az ablakok
titkokat rejtenek.

Budapest, 2014.

Egyedül

Egyedül állok a parton,
hallgat a nyári este,
a víz fölött pára lebeg,
és a hold megbújik benne.
Suttog a nádas zizegve,
halk szava róla mesél,
múltat idéz a sötétben,
s ringat a nyár esti szél.
Emlékek hullnak szívemre,
kibomlik sok kedves kép,
jön felém újra a parton
sietve, úgy ahogy rég.
Felkér egy táncra vidáman,
hallom, hogy szól a zene,
hajamat csókolja lágyan,
s átkarol erős keze.
a hold is minket csodál,
forog a föld velem,
árnyékát ölelem...
- egyedül táncolok zokogva én.

Budapest, 2007.

 Egyedül a hársfák alatt

Mikor a hársfáknak hosszú sorát nézem,
eszembe jutnak a régi szép emlékek,
jaj, de csoda szépek,
jaj, de csoda szépek.

Mikor ölelkezve ott sétáltunk ketten,
susogtak a hársfák valamit csendesen,
jaj, de csoda szépen,
jaj, de csoda szépen.

Egyedül ballagok alattuk már régen,
és mikor a hársfák hosszú sorát nézem,
jaj, de fáj a szívem,
jaj, de fáj a szívem.

Budapest, 2017. január 30.

 Állok a parton

Állok a parton és nézem a kéklő vizet,
ahogy szelíden nyújtózva ölelni akar,
talán szólni is szeretne és elmondaná,
hogy sötét mélysége szennyt és fájdalmat takar.

Elmondaná, hogy a csacsogó felszín alatt
mennyi mocsok, bűn, elpusztult élet megrekedt,
hogy csillámló habja között álmokat őriz,
és túlvilági fényben öltözött lelkeket.

Elmondaná, hogy temetővé tették medrét,
meggyalázták az életet adó vizeket,
roncsok, bombák, halottak nyugszanak a mélyben,
és zokognak a vizek a szennyes mély felett.

Apám

1904 - 1958

A szomorúságot nem szeretem,
ezért, ha eszembe jut Apám,
legtöbbször úgy látom őt,
ahogy játszik a régi harmonikán.
Szeme huncut, s mikor nevet,
táncolnak a fákon a falevelek,
és perdül a határ.
A szomorúságot nem szeretem,
de szívem mégis gyászol,
mert korán hagyott itt,
és oly keveset játszott!
Oly keveset élt,
pedig hogy szeretett élni!
Nyári délután vidáman zenélni...
- és most nincs sehol.
Perdül a határ, rebben a fecske...
Amikor Apám jut eszembe,
elönt a keserű, bús magány,
megáll a táncoló határ,
nem dalol, egy percig vár,
és néma áhítattal
leveszi kalapját a Nyár.

Budapest, 1979.

Itt hallható:

 A régi motor

Van egy motor a garázsban,
azt mondják rá, hogy Csepel,
nagyi szerint régi vacak,
dirreg-durrog kelepel.
Nem gólya ez! Így az apu,
egy igazi drága kincs,
ma már ilyen nem kapható,
sehol a világon nincs.
Nézd a kormányt, jó fogású,
váz alatt van a motor,
ha berúgom, máris indul,
hallgasd amint duruzsol.
Hallgatom a pöfékelést,
és mit apu magyaráz,
a zajos fekete motortól
rázkódott az egész ház.
Apu szeme mégis ragyog,
valahol a múltban jár,
a régi motor kerekén,
ifjúsága visszaszállt.
Tök jó lehet ez a járgány!
Kiáltottam: - Kész csoda!
Holnap Apu ezzel vigyél
engem majd a suliba.
Ebből aztán semmi se lett,
nem adtak rá engedélyt,
ott áll ismét a sarokban,
garázsunknak rejtekén.
De már én is megtanultam,
hogy a Csepel drága kincs,
ma már ilyen nem kapható,
sehol a világon nincs.

Elment anyám

Egy mese volt, egy pillanat,
egy álom tán, mely megszakadt,
hogy volt egy kéz, mely ringatott,
és volt egy dal, mely altatott,
és volt egy szív, egy drága szív,
mely itt hagyott.

Elment anyám, nincs már velem.
Oly üres lett az életem,
de amíg itt volt velem, jó volt nekem,
hová tűnt el oly hirtelen,
számon kérem az Istentől én.
Elment anyám, mi lesz velem?
Ki fogja meg a két kezem?
Ki mondja majd azt nekem; - jó gyermekem,
te vagy egyedül csak nekem,
mért hagyott el akkor engem Ő?
Ki hallgatja meg eztán a panaszom,
kinek mondom a bánatom,
ki vígasztal, ha valami fáj?
Szegény anyám már messze jár,
a szemem addig el nem lát.
Amíg csak élek, mégis itt lesz velem,
emlékét megőrzi szívem,
De most egyre ezt kérdezem én:

- Elment anyám, mi lesz velem?

 Anyám arca

Mikor felnézek az égre,
Anyám haja lobog a szélben,
napsugárból van a karja,
felhők fodrában az arca,
madárdalból van a hangja,
szeme tükrén csillagok...

Fenn az égen Anyám arca,
így ragyog.

 A legnagyobb kincs

Anyu az én gazdagságom,
az egyetlen kincsem,
rajta kívül e világon
drágább nekem nincsen.

Soha nem is kell énnékem
más, becsesebb semmi,
mindig az Ő kisgyereke
szeretnék csak lenni.

A sok buta kincskereső
mért nem veszi észre,
hogy ott van a legnagyobb kincs
az anyák szívébe'?

Szeretet és megbocsájtás,
ott lakozik benne,
anyák nélkül a világ is
nagyon szegény lenne!

Cecei dédapám emlékére

Kovácsmester volt a dédapám,
s míg ritmusra verte a vasat,
színes szikrák versenyre keltek
a cecei csillagok alatt.

Fekete lepkék, pernyék szálltak,
fekete lett tőlük dédapám,
de kinyílt egy rózsa mellette,
kis unokája, az én anyám.

Kovácsmester volt a dédapám,
a múltból emléke feldereng,
a ritmusokat most dédapám,
betűkkel, helyetted én verem.

 Én még láttam őket

(Emlékezés a II. világháborúra)

Én még láttam, mikor az égből bomba hull alá,
és az angyalok dala helyett a sziréna szólt.
Ti nem hallottátok soha a Katyusa ugató hangját,
és nem fogtak rátok gépfegyvert sehol!
Ti nem láttátok a katonákat, a rémült szemeket,
mert nem tudták, hogy merre meneküljenek.
Én láttam őket, és még ma is látom,
lángolt az én gyermeki világom.
Haldokló katona hullt a porba,
ó Mein Gott Liza, ó Mein Gott Liza!
Ó mein Gott, hol voltál Istenem?
Miért nem győztél az emberen?
És láttam halott gyereket,
gránát hasította kidőlt beleket,
és láttam kiégett üszkös házakat,
lovasa nélkül vágtató megriadt lovakat,
és láttam a deportáltak vagonból kinyúló karjait,
és térdre esve hiába fohászkodtunk hajnalig.
Hol voltál akkor én Istenem?
Hol voltál akkor, és ma is hol keresselek,
hisz ismét megvadultak az emberek?!
Olyan könnyen felejt az ember,
vagy talán csak visszanézni nem mer?
A pénz, a vagyon, a gazdagodás lett az úr,
nem látjátok, hogy mindez porba hull?

Én még láttam őket....