Kis híján...
Életveszélyben
A
háború kegyetlen dolog, soha többé ne akarjatok! Az igazság
ritka, gyakran nincs büntetés, a halál mindenkire lesben áll.
Kezedbe adják a fegyvert,
és rád parancsolnak, hogy ÖLJ! Aztán szólnak a lelkesítő
szavak és el kell indulnod öldökölni, miközben szól az Ige,
hogy NE ÖLJ. Aztán szembejön veled az ellenség, úgy néz ki
éppen, mint ahogy te, Isten képmása ő is. Soha nem láttad, nem
vétett neked, de mégis meg kell ölnöd, hogy az a másik ne téged
öljön meg. Szabad akaratod van, mondják. Igen, vagy meghalni
akarsz, vagy élni. Itt már csak ez a két lehetőség van. Te
melyiket választanád?
Túléltük, mi a családommal együtt
túléltük a háborút, de láttuk mások szenvedését, halálát,
és mi is majdnem áldozatok lettünk. Hogy miként? Azt most mesélem
el.
Mivel
háromszor cserélt gazdát a falu, nálunk is hol német, hol orosz
katonák szállásolták be magukat.
Egy alkalommal orosz tábori
konyha szállta meg az udvarunkat, kertünket. Orosz katonai
egyenruhába öltözve, velük volt egy magyar kamasz fiú is. Miután
rájöttem hogy magyar, kifaggattam arról, hogy miként került a
katonák közé? Elmondta, hogy árvaházi gyerek volt. A front
közeledtével felbomló rendben megszökött, az orosz katonák
találtak rá, éhesen, lerongyolódva. Nem bántották, enni adtak
neki és felöltöztették. Azóta velük tartva, a konyhában
segédkezik.
- Értsd meg,- mondta a csodálkozásomra - nekem
nincs családom, és itt legalább ehetek.
Beláttam, hogy ez
fontos szempont, éhezni nagyon rossz lehet.
Aztán mikor elment
a konyha, újabb szálláskereső orosz tisztek jöttek. Hogy ekkor
tájt mi történt, azt már anyám szavai után tudom elmondani.
Anyám
a tiszta szobát tette rendbe, keresztanyám pedig ezt mondta.
-
Te Juliska, kimegyek a kertbe, hozok a tűzre kukoricaszárat. Tegnap
is be akartam hozni, de amint a krumpli verem oldaláról felemeltem
volna a kévét, egy orosz katona ugrott oda és nem engedte, mondva,
hogy nyet, nyet, bumm, bumm! A kéve viszont ugyanúgy van, mint
korábban, megnézem már, hogy mi a csuda van alatta, ott hagyták a
bombát?
Amíg kereszt a kertben volt, néhány orosz tiszt,
köztük egy major, keresett nálunk szállást. Anyám megmutatta
nekik a szobát, amit a major jónak talált és azonnal el is
foglalta. A kiskatonák egy dzsip kocsiból hurcolták be a holmiját.
Amint jöttek-mentek, rámoltak, a keresztanyám halott sápadtan
jött be a kertből. Anyám éppen a majorral "beszélt",
amikor hozzájuk tántorgott.
- Te Julisak, nagy baj van... egy
halott orosz katona fekszik a kéve alatt.
Anyám is megrémült.
Tél volt, a hullát még elásni se lehetett volna, bár ez még jó
időben is kockázatos lenne.
A
major észrevette a két asszony rémületét és a maga nyelvén
tudakozni kezdett, hogy mi a "promlema... pobrema?"Anyám
nagy elhatározásra jutott.
- Lidike, nincs mit tennünk, itt
vannak ezek a tisztek, a major... meg kell nekik
mutatni.
Keresztanyám rémülten helytelenítette az ötletet,
de anyám csak odavezette a tiszteket. Mikor a halott katonát
meglátták, azok is a fejükhöz kaptak. Egyértelmű volt, hogy
lelőtték. De hogy ki és mikor, azt még ki kellett deríteni. A
család retteget, keresztanyám még mindig helytelenítette anyám
eljárását. Kezeit tördelve sóhajtozott.
- Jaj Istenem,
Juliska, mi lesz velünk... megölnek minket... kár volt
megmutatni!
- Hát mit tehettünk volna, Lidike, hová dugtuk
volna a holttestet, nem mondanád meg? Úgyis rátaláltak volna és
akkor az Isten se tudott volna minket megmenteni! Biztosan az a
katona volt, aki nem engedte felvenni a kévét. Még szerencse, hogy
szót fogadtál, téged is lelőhetett volna.
Mindenesetre a
major ott maradt nálunk beszállásolva, ami valamennyire
bizakodásra adott okot. Talán mégse ránk gyanakodnak. Hamarosan
megjelent egy ronda vörös, babos képű - mint később kiderült,
politikai GPU tiszt, - vizsgálódni. Tehát a pozitív jel ellenére,
mégis gyanúsak voltunk. Ha az ember nem tesz semmi rosszat,
reménykedhet, hogy kiderül az igazság, de a háborúban ez nem így
működik, tehát nyugtalan volt a család. Ráadásul ez a vörös
rondaság meglátta a fiatalabb unokahúgomat és erőszakoskodni
próbált vele. Az persze nem engedett, sőt állandóan bujkált
előle. Ettől a tiszt még jobban felbőszült és minden haragját
ránk akarta zúdítani. A vizsgálat során anyám és keresztanyám
is elmondták azt a kéve ügyet, de ez elég gyenge bizonyíték
lehetett.
A
helyi parancsnokság, mint mindig, most is a plébánián volt, és
az ott szolgáló tót származású szakácsnő kihallgatta és
megértette a rólunk szóló egyezkedéseket, vitákat. Elmondta,
hogy a nálunk beszállásolt major nagyon kiáll a családért, de
az a ronda GPU tiszt a csecsemőkkel együtt ki akarja irtatni a
családot, idős keresztapámat pedig a frontra vitetné. Az életünk
tehát hajszálon függött. Erről persze én, a gyerek, nem tudtam
semmit, pedig a család kétségbe esve várta a parancsnok döntését.
A szakácsnőtől azt is megtudták, hogy a hozzánk
beszállásolt major nem nyugodott bele a GPU tiszt javaslatába.
Egyre bizonygatta, hogy ő már hetek óta ott lakik és az
agressziónak semmi jelét nem látja. Rendes ellátást kap, senki
nem háborgatja, ez a család ártatlan!
Miután ebben a
helyi parancsnokság kételkedett, vagy nem dönthetett, végül
bement a sárbogárdi felsőbb parancsnoksághoz és kérte a nálunk
előzőleg ott lévő tábori konyha csapatában is a kivizsgálást.
Menjenek utánuk és kérdezzék ki a katonákat. Hallgattak rá és
utána jártak az esetnek. Kiderült, hogy az előző csapatban két
katona összeveszett, és az egyik agyonlőtte a társát. Állítólag
az elkövetőt ott helyben statáriális tárgyalással, golyó által
kivégezték. Ezt csak utólag, a szakácsnő elmondásából tudta
meg a család, de a kedvező jelekből érezhető volt, hogy elhárult
fejünk
felől a veszély.
Nekünk szerencsénk volt, de sajnos a faluban történtek atrocitások, erőszakos cselekmények. Legjobban mégis a falutól 25 km.-re fekvő Székesfehérvár lakossága szenvedte meg a háborút. Budapestről menekültünk, de nem a legjobb helyre. Volt, hogy a várható csata miatt, elkezdték kiüríteni a falut. Anyám fogta a gyerekeit, felült velünk az ágyra, és ahogy tudta, azt mondta az oroszoknak, hogy ő bizony ki nem megy a gyerekekkel az országútra, inkább most lőjenek minket agyon! Maradhattunk. Azok közül, akik mégis elindultak - gyalog a kis batyujukkal, vagy kézi kocsikat húzva, - sokat legéppuskáztak és ott haltak meg az országutakon.
A háború kegyetlen dolog, soha többé ne akarjatok!