Pucolás

 Krumpli tisztítás - pucolással.

Egy nap anyám nagyon idegesen jött-ment a házban. Azt mondogatta, hogy itt járt egy rossz kinézésű orosz katona, körülnézett, és őt is nagyon szemügyre vette. A fiatalabb unokanővérem többnyire a padláson bujkált, feltehetően ekkor is. Az idősebb pedig a csecsemője védelme alatt állt. Ugyan anyámnak is ott volt a csecsemő öcsém, de este az orosz csak beállított és anyámat krumpli tisztítás címén el akarta vinni. Anyám tiltakozott és a hangzavarra kijött a szobából az akkor éppen nálunk elszállásolt, szintén lityinád rangban lévő tiszt. A két katona élénk vitába kezdett, amelyből annyit értettünk, hogy anyámat a tiszt - a csecsemőre való tekintettel - nem engedi elvinni. Már majdnem örültünk, amikor az esti látogató a keresztanyámat, apám nővérét választotta ki anyám helyett. Erre már a lityinád se tudott mit mondani, tehát keresztanyának mennie kellett. Ahogy anyám kinézett utánuk, látta ám, hogy kint az országúton a kapu előtt várakozik még néhány, a falu végéről összeszedett asszony. Közöttük volt egy igen idős asszony is, akit ráadásul a lakosság valamilyen betegség bacilusgazdájaként ismert. Ezt ugyan az orosz nem tudhatta, de az idős életkort csak látta. Látszólag tehát munkára voltak kiválasztva az idős és középkorú asszonyok. Talán ezért nem aggódtak különösebben... kivéve anyámat. Neki ugyan sehogy nem tetszett a dolog. Ilyen késő este ugyan miért és hol kell krumplit tisztítani? - morfondírozott, de nem sokáig.
- Gyere kislányom, menjünk utánuk, de óvatosan, hogy észre ne vegyenek minket.
Tél volt, a házakat és környéküket már hó borította, csak az országút - melyen haladtunk mi, és jóval előttünk a csapat - szürkült valamennyire. Elég kockázatos volt ez a vállalkozás, mert kijárási tilalom is érvényben volt. Szerencsére az őrség is elalhatott, és így senki nem tartóztatott fel se minket, se a nőket a katonával. Egyszer aztán az orosz, közel a katolikus paplakhoz, egy üres, korábban deportált lakos elhagyatott házának lyukas drótkerítésén keresztül akarta beparancsolni a nőket. Ekkor már azok is gyanakodhattak, nem nagyon akartak a lyukon bebújni. Erre a katona pisztolyt fogott rájuk és egyenként kényszerítette volna őket.
Mindezt mi is láttuk a távolból és anyám megerősítve vélte a gyanúját.
- Kislányom - mondta - ez nem krumpli tisztításra szedte össze az asszonyokat, segítenünk kell nekik.
Hevesen bólongattam, nagyon akartam én is segíteni. A félelem, amíg lopakodtunk ,bennem volt, de a segíteni akarás legyőzte. Akkor aztán anyám megsúgta, hogy mit kell tennünk, ha azt mondja, hogy "most!" Így történt aztán, hogy amint ezt a vezényszót elsuttogta, mind a ketten torkunk szakadtából elkezdtünk ordítani:
- Major, kapitány, major, kapitány, major, kapitány...
Addig kiabáltunk, amíg a paplak ablakaiban - ahol az orosz parancsnokság székhelye volt -világosság nem támadt. Anyám tudta, hogy ott a parancsnokság és jó helyen kiabálunk.
Erre aztán megijedt az asszonyokat terelő rossz szándékú orosz! Ő bújt be gyorsan a lyukon, majd az udvaron keresztül rohanva, kiugrott a másik utcára néző kerítés tetején és elpucolt, mint a villám. Az asszonyok örömmel szaladtak hozzánk. Így talált ránk a kiabálásra előkeveredett őrség, és a paplakból kisiető parancsnok. Mikor megláttak minket, elkezdtek hahotázni, mi pedig aggódva vártuk, hogy most mi lesz velünk. Lelőnek minket vagy elengednek? Két esélyes volt a dolog, hiába nevetnek, a háborúban nem tréfálnak, pláne kijárási tilalom idején. Ez esetben mégis szerencsénk volt, mert aránylag rövid tanakodás után, láthatóan a parancsnok utasítására, azon az úton, amelyen jöttünk, az őrség mindenkit visszakísért a lakóházáig.
Szóval így történt, hogy krumpli pucolás helyett a rossz szándékú orosz katonát pucoltattuk el, a pisztolyával együtt.