Nyikoláj
Egy orosz tiszti szolga, Nyikoláj története.
A
nagyanyám nádfedeles háza, ahol a háborút átvészeltük, a falu
végéhez közel, de szerencsére a köves országút mentén volt.
Így utólag szerencsének gondolom, bár csak részben. A nagy
forgalom nem kedvezett az ellenség magánkezdeményezéseinek,
ugyanakkor a katonai és civil konvojokat ért légitámadás
lakóházakat is könnyen eltalált. Szerencsére a mienket nem.
Hamar megtanultuk az orosz szavakat és azt is, hogy a
"kvártély, kvártély" szavakat mondogató katonák,
szálláshelyet keresnek. Anyám okos asszony lévén, az úgynevezett
tiszta szobát és benne az ágyneműt mindig rendben tartotta, hogy
lehetőleg tisztek szállásolják be magukat hozzánk. Ez mindig
sikerült is. Jöttek, megnézték, és ha rendben találták, akkor
ott maradtak. Legalacsonyabb rangban" lityinánd" orosz
katona szállt meg nálunk.
Az
események gyorsan változtak és mivel a falu háromszor cserélt
gazdát, hol német, hol orosz katonaság volt a mi lakótársunk is.
Időrendben persze nem tudom felsorolni őket, de egy-egy
társasághoz kapcsolódó történet jól megmaradt az
emlékezetemben.
A háború mindig borzalmas, de az események
között egyaránt találni vidám, szomorú, félelmetes és
szívmelengető történeteket. A vidámabbról már írtam, de
voltak nehéz napok is.
Jöttek, mentek a katonák, és
közöttük én, a gyermek, próbáltam elviselni ezt a lehetetlen
helyzetet. A korábbi szép éveknek, meséknek, játszásoknak egy
csapásra vége lett. Hogy féltem-e? Igen, voltak helyzetek, amikor
félelmet éreztem, de a túlélés reménye bátorságot adott.
Olyasmiket megtettem, amire ma félelemmel gondolok, de akkor ezt
kellett tennem. Leginkább azért, hogy megmaradjunk, de volt, hogy
szánalomból, emberségből.
Most eszembe jutott Nyikoláj, egy
orosz közkatona, egy szoldát, pontosabban egy lityinád
tisztiszolgája. Barátságos, vidám fickó volt, a gyerekeket és
az öregeket igen szerette. Abban az időben rajtam kívül két
gyerek, pontosabban csecsemő, volt még a házban, egyik éppen az
1944-ben született kisöcsém. A másik pedig az unokanővéremé, aki testvérhúgával együtt hozzánk menekült, bízva anyám
harcias természetében. Ami igaz, az igaz! Tőle még az orosz
katonák is féltek. Hogy mivel érte ezt el? Azon kívül, hogy soha
nem mutatott félelmet,volt egy varázsmondata: Nyima palacsinta! Már
pedig azt a katonák, így Nyikoláj is, nagyon szerette. Kapott is
belőle, és fütyörészett is vidáman. Egy nap azonban se szó, se
beszéd, hanyatt feküdt a kocsiút közepén, ott, ahol mindig nagy
volt a forgalom, tankok, tehergépkocsik, dzsipek robogtak rajta.
Amikor én ezt megláttam, odaszaladtam, és elkezdtem ráncigálni.
-
Nyikoláj, kaput... autó davaj... és persze magyarul is mondtam a
magamét.
A katona azonban nem akart bejönni, inkább
össze-vissza dobálta magát és ...sírt ...zokogott. Gondoltam, ennek fele se tréfa, még elgázolják ezt a szerencsétlent, és
elkezdtem a két lábánál fogva húzni a kapu felé. A szomszéd
asszonyok rémülten figyelték, hogy mit művelek, majd az egyik
anyámnak is szólt.
- Juhászné, jöjjön már! Nézze, mit
csinál a lánya, egy részeg oroszt húzkod befelé.
Anyám
kinézett. Az csak a Nyikolaj! - válaszolta, aztán még ő is
odajött és ketten behúztuk az udvarra. Hanem az csak nem nyugodva
tovább tántorgott, majd egy fegyvert maga után húzva, a kert felé
botorkált, közben a saját feje felé mutogatva adta a tudtunkra,
hogy meg akar halni. Anyám megrémült és rám parancsolt:
-
Szaladj kislányom a lityinándért, mondd neki, hogy jöjjön haza, mert Nyikoláj megbolondult!
Szedtem is gyorsan a lábaim.
Tudtam, hol kell keresnem a tisztet. A falu végén egyik házban
kártyázott a társaival. Mivel kijárási tilalom volt, az úton
nem mehettem, a kertek alatt lopakodva értem el a házat. Meglepődtek, mikor majd berobbantam közéjük, de kézzel-lábbal mutogatva,
orosz és magyar szavak keverékével lélekszakadva magyaráztam,
hogy Nyikolájjal baj van. Ahogy megértette, kézen fogott és
szaladt velem most már az úton haza. Ott aztán sikerült a tiszti
szolgáját elkapnia és még idejében elvette tőle a fegyvert.
Nem hagytuk Nyikolájt meghalni, de a keserűségének okát csak napokkal később tudtuk meg. Ettől viszont mi is
megrendültünk.
Családjával szomorú dolog történt
Oroszhonban. Nővérét újszülött gyermekével együtt a németek
beszögezték a házba,... és rájuk gyújtották.
Hogy
Nyikolájjal mi lett, túlélte-e a háborút, nem tudhatom, de
fütyörésző kedve már nálunk odalett.